"Este az ágyban, a kanapén ülve. Vagy éppen fetrengve. Vizes hajjal, hatalmas pólóban, félig fent maradt sminkkel. Mikor teljesen magadat adod, mikor nem érdekelnek a külsőségek. Amikor a legőszintébb vagy. Amikor a teljes éned adod. Amit olyan kevés ember ismer. Amikor mersz sírni és mindent kiadni magadból. Vagy éppen nevetni teljes szívedből. Amikor nyíltan beszélsz bármiről. Amikor.. minek is soroljam tovább. Hisz ez itt mind te vagy. És ezt olyan kevés ember tudja."

http://troublemaker-people.tumblr.com/

hazudtam másnak miattad egy csókért

egyetlen társam most a csend

"Feljön majd a Nap,
Ha a csillag lehull…"

Márai Sándor: Mennyből az angyal

Mennyből az angyal menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal vigyél hírt a csodáról.

részlet

Hinni a boldog befejezés lehetőségében nagyon hatalmas dolog.

Valahol valaki éppen élete legboldogabb napját éli.

Ma hány percet éltél?

Van az a lelki fáradtság, amit nem tudsz kialudni.

 Ady Endre: Párisban járt az Ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Mosolygok, de a mosolyom mögött a bánatot ki látja?

Fáradt vagyok. Magányos. Reggelente úgy érzem, nincs miért kikelnem az ágyból. Minden, amiben valaha örömöm leltem, már nem tesz boldoggá, és nem tudom, hogy mi történt; az emberek csak úgy elhagytak, vagy én voltam az, aki ellökte őket.

Kozmikofóbia – a csillagos ég látványa miatt felmerülő gondolatoktól és érzésektől (magány, végtelenség, üresség) való rettegés

Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S az élet? Észre se venni. Kétszer leshettem csak meg a pillanatot, mikor a szirom elhagyja helyét s a földre perdül. S tulipán volt mind a két virág és mind a kettő fehér. S halott-e már a perdülő szirom, ha hullni kezd? Vagy akkor hal meg, hogyha földet ér?

Radnóti Miklós

Utakon

 

Leszek a hang
Az utolsó csengés a füledben
Az érzés, ami kettészakít minden percben
Lehetek a hideg a lehelletbe
A félelem mindenki szemébe
Az összetört tükör a tiedbe
Leszek, aki voltál, aki vagyok, aki leszel
Azzá leszel, amit belőlem nem veszel el
A zaj a nyugtalan éjszakádon
Én leszek a félelem minden árnyon.

Jön egy fordulat, bekattan valami, és az ember érzi, hogy változás következik, sőt, már be is állt. És többé már semmi sem lesz a régi, soha.

308 Én a semmit a te szádból már nem hiszem el.

285 Minek minősülünk?

"ez még a miénk, látod, kereshetsz bárhol,
a sötétség voltam, most múlok el"

De mondd csak, csókol ő úgy
Ahogy én csókoltalak?
Ugyanazt érzed
Amikor ő mondja a neved?
Valahol mélyen belül
Tudnod kell, hiányzol nekem

Ott arrébb átjött a
felhők résein a nap, szemembe süt,
de mindegy, sokáig csak nézlek aztán;
vajon tényleg nem vetted észre, hogy
két napja nem értem hozzá a szádhoz?

Veled vártam a napot, hogy ébredjen fel
Az álmos város, és minden ember
Együtt álmodtunk,
Miénk volt a nyár

Lelkemben az űr pótlásra egy éjszaka nem elég.

Egyszer ülj le, mikor egyedül vagy és magányosnak érzed magad, egyszer jussak akkor eszedbe, kérlek gondold végig mit éltünk át együtt, hallgasd meg a kedvenc számom, nagyon jól tudod mi az, gondold végig én hogy érzem magam közbe és te is érezz így. Gondolj egy esténkre vagy gondolj a legszebb pillanatunkra mikor a kedvenc helyünkön voltunk és a szemedbe néztem, csak egy kicsit ne gondolj másra csak ránk , amikor volt mi , amikor volt én . Amikor nem számított senki csak a hétvégék , a helyek, a terek, az ital, a cigi, a szemed a szemem , a nézés , az érzés , a vonzalom, a csillagok.. csak néztünk.. Kicsit fáj? Nekem hiányzik..

-Á.

kábultan várni a hajnali fényt

Írok. Hátha így elfelejtelek. Hátha így felejtelek el.

Dobj ki mindent.
Csak azt a képet ne, amin tudom, hogy alig látszom,
de mikor csináltuk, voltunk utoljára boldogok.

Idegen rúzsnyom a poharamon, én már jártam itt.  Kortyolok párat szép emlékekből, hajnalig.

Annyi minden van most bennem, hogy már egy ideje nem is beszéltünk. Úgy érzem megfojt a hiányod és az, hogy nem keresel, nem érdeklődsz utánam, darabbokra tép szét…Hiányzik a mosolyod és a mindent elmondó kék szemeid, az összes kimondott szavad, az üzeneteid a nézéseid…és pusztán az, hogy csak menjünk egymás mellett az utcán…hiányzik minden ami Te vagy! Te vagy egyetlen olyan ember az életemben akit senki, de senki nem tud helyettesíteni…találkozhatok bárkivel,Téged kereslek minden kimondott szavában, és minden sarkon azt várom,hogy hátha feltűnsz…Te vagy a mindenem, a kimondott szavaim, az összes gondolatom, minden percem…minden velem történt jó, vagy rossz dolog…Te vagy életem legfontosabb embere…

Több mint 50000 látogató. köszönöm!

Tudom, hogy milyen, ha olyan kicsinek és jelentéktelennek érzed magad, amennyire csak lehet, és ez hogy tud fájni belül olyan helyeken, amikről nem is tudtál. És mindegy, hogy hányszor csinálsz új frizurát, vagy hányszor mész edzésre, vagy hány pohár Chardonnay-t iszol a barátnőiddel. Az ágyban minden éjjel aprólékosan végiggondolod, hogy mit rontottál el, vagy hogyan érthetted félre a dolgot, és hogy hihetted akár egy rövid percre is, hogy boldog voltál. És néha még meg is győzöd magad arról, hogy észhez tér, és becsönget hozzád. És ezek után, bármilyen sokáig is tartott, elmész egy új helyre, és akikkel találkozol, visszaadják az életkedved, és a lelked apró darabjai egyszer visszaállnak, és a zavaros idők, azok az esztendők, amik így elmentek, lassan kezdenek elmosódni!

Képzeld el a remegést. Ahogy a szádba harapsz, hogy ne remegjen.
Aztán képzeld el, ahogy másvalaki harap a szádba. Remegve.

“

Szeretnék lenni, de nem
Ezen a fotón csak a szemed látszik, meg a
pléd,
amibe csavarva ültem én is, egyébként
meztelenül,
egyszer. Amikor néhány napja véletlenül
összefutottunk egy szórakozóhelyen, végig
erre,
a képre gondoltam – te közben illedelmesen
érdeklődni
próbáltál a mivanvelemről, vagy valami
más, közepesen
érdektelen dologról. Ha jól emlékszem, nem
válaszoltam, de aztán hazafelé annyi
eszembe jutott,
hogy semmi. Mit mondhattam volna? Hogy
egy szentimentális közhely szeretnék lenni a
szádban?
Már hajnalodik. Ha lenne tévém, most
bekapcsolnám.
Vagy épp ki. Ülök, a szoba üres, fehér fala
ilyenkor lesz kék. Mint akinek a szájába
ment
egy szőke hajszál és képtelen szabadulni
tőle,
csak ez jár a fejemben. Van ilyen. Hogy
rájössz,
hogy semmi. És állsz és szédülsz és
hallgatsz,
vagy ülsz 5:43-kor egy kanapén egyedül, egy
másik plédbe
csavarva, közhelyeken rágódva. Olyan
csöndben,
mint aki arra ébred, hogy ötvenhét éves,
süket,
polinéz gyöngyhalász lett, aki egy fotóba
szerelmes,
és valaki lélegezzen helyette, mert fölötte
nyolc méter.
”

Simon Márton

Néha csak ülök a szobámba, és a semmiből egyik pillanatról a másikba rám tör egy érzés. Egy ilyen "minden rossz" érzés. És akkor csak fekszem, és bámulom a plafont, és a könnyeim olyan gyorsasággal szöknek a szememből mint egy patak a hóolvadás után. Aztán hirtelen elsötétül minden, szorít a mellkasom és csak túl akarom élni. Csak egy kicsit akarok boldogabb lenni. Csak annyira, hogy elhiggyem lehet még jó minden; hogy van még remény arra, hogy felszáradjanak a könnyeim.

Fáradt vagyok. Fáj a fejem. Nem akarom ezt. Nyugalmat akarok. Félek. Nem tudom mit akarok. Aludni akarok. Beszélgetni akarok. Veled akarok lenni. Hiányzol. Nem akarok félni. Nem akarok rettegni. Nem akarok elnyomott lenni. Nyugodt akarok lenni. Erős akarok lenni. BOLDOG akarok lenni.

Te vagy a befejezetlen mondat, én a pont pont...