Az elmúlt pár napban kaptam néhány díjat, amiket nagyon köszönök. Nagyon jó érzéssel tölt el, hogy ezek szerint szeretitek a blogom és szívesen töltötök el rajta naponta pár percet. Természetesen ki fogom tenni és válaszolni a kérdésekre meg ilyenek, csak sajnos most nincs időm. Még egyszer nagyon köszönöm! 

Pussz! :))

Volt egy nap, amikor úgy tűnt számomra, minden szín elszökött a világból... Sok-sok év telt el azóta, de csak most (...) értettem meg, hogy... hogy a fájdalom csak visszhang, a boldogság visszhangja.

És még mindig eszembe jutsz mindenről. Az ablakom kilincséről amit megjavítottál, az ágyamról ahol velem feküdtél és órákat beszélgettünk. Eszembe jutsz a buszról, amin mellettem ültél, vagy a egy filmről amit szerettél. Eszembe jutsz egy illatról, dalról, könyvről, egy sütiről. Bármit teszek te töltöd ki a mindennapjaim még mindig. Nem tudok másra gondolni. Emlékszem a nevetésekre, a csipkelődésekre, a mélypontokra, a féltékenykedésekre, és a hülye indokaidra, hogy épp mért akartál velem találkozni, miközben csak velem akartál lenni.  És bár tudom, hogy ezek már csak emlékek, bízok benne, hogy egy nap újra velem akarsz majd lenni.

saját

Pontosan emlékszem, hogy mit viselt, hogy milyen illata volt a hajának, és emlékszem mit éreztem, valahányszor meghallom azt a dalt.

Egyszer rám hajolhatnál, s akkor nagyon kívánnál,
S én meg ott feküdhetnék, kicsit nagyon remegnék.

....és téli estén mikor ülsz a tv előtt, élettelenül, mosoly nélkül. Vársz valamiféle változást; de akkor nincs más, csak a hangtalanul lehulló hamu a cigarettáról. Csak beszívod a füstöt és valamiféle boldogsággal tölt el. Hamis boldogsággal. Vagy mikor nyári éjjelen egy üveg borral próbálod elfelejteni a sérelmeket. Édeskés íze betölti a szádat és mosolyogva nézed az eget. Mégis boldogtalan vagy, voltál, de nem akarsz már az lenni. Csak nem tudsz ellene tenni. Nézel a végtelenbe, elmélázol, hogy milyen is lehetne most az életed, ha akkor nem szakadtok el egymástól. Ha még mindig egymást ölelnétek, és csókja ébresztene hűvös hajnalokon. Még mindig szereted őt. Érzed, hogy szükséged van rá. És mégis tudod, hogy ennyi volt. És újra rágyújtasz egy cigarettára, kibontasz egy üveg bort és percnyi boldogsággal próbálod pótolni a valódi boldogságot. Magányos vagy. Csak az üresség a társad, a végtelenbe nyúló éjjelek melyek csak egyre hosszabbak lesznek.

saját