Egyedül vagyok, velem vannak az illatok, a hangok és a széteső gondolatok. Kitágult pupillával bámulom a szemem előtt kavargó fémes világot, egyre gyorsabban és gyorsabban haladok, nyitott szájjal levegő után kapkodok, de csak a sötét áramlik be tüdőmbe, tölti ki a hörgőket, szinte már-már fuldoklok, mellkasomban fájnak az apró légzésre sarkalló ösztönök, felkavarodik a gyomrom, az agyam vadul pörögve harsogja azt az egyszerű dallamot, nincs már józanság, elveszett a valóság, csak hangok vannak, illatok, fények, sötétek, elképzelt színek, foszlányok, fáradtság és pislogás, kiüresedett hallgatás, egymáson csikorduló fogak, hazug figyelem, fájdalmas homlokráncolás, feszülő arcizmok, nedves tenyerek, üvölt bennem a számtalan elfojtott ásítás, a feladás, a lemondás, a halogatás, most nincs más csak a tapintás, ízlelés, mindent elsöprő vágyakozás, tévedés, felvillanó és elúszó képek és te és semmi, semmi, semmi más. A szemem előtt foltok cikáznak. Szédülök.

Én köszike ennyi voltam, neked egy senki hát hol van a szerelem ami véd. Ma égetek, ma minden lángra lobban, hát ég veled és ne nézz rám komolyan.

Kicsit összesodort az ár, de a sors az elválaszt már. Mondd mért sápadt így el bennünk a fény?

és reggel a tetőn ébredünk fel...

Talán lesz még egy életem. Talán még újra kezdhetem. Talán még egyszer szép leszek; és, hogy minden éjjel sírok arról nem tehetek.

egy emberélet oly könnyen megtörhető

Azt mondta, neki még nem volt úgy mint velem,
hogy nem csak szex, hanem hogy é-é-érzelem, hogy
szívek találkoztak, és hogy őt nekem szánta az ég,
mondom hiába….

Az a perc az elején, ahogy állunk ott kéz a kézben csak te és én. A sose volt nyár most újra éled. Valahol hív egy másik élet. Holnaptól nem fáj a világ.

Mit vesztettünk el? Így már nem is kell, hogy a kétség átölel, pedig sírtál értünk...