Egyedül vagyok, velem vannak az illatok, a hangok és a széteső gondolatok. Kitágult pupillával bámulom a szemem előtt kavargó fémes világot, egyre gyorsabban és gyorsabban haladok, nyitott szájjal levegő után kapkodok, de csak a sötét áramlik be tüdőmbe, tölti ki a hörgőket, szinte már-már fuldoklok, mellkasomban fájnak az apró légzésre sarkalló ösztönök, felkavarodik a gyomrom, az agyam vadul pörögve harsogja azt az egyszerű dallamot, nincs már józanság, elveszett a valóság, csak hangok vannak, illatok, fények, sötétek, elképzelt színek, foszlányok, fáradtság és pislogás, kiüresedett hallgatás, egymáson csikorduló fogak, hazug figyelem, fájdalmas homlokráncolás, feszülő arcizmok, nedves tenyerek, üvölt bennem a számtalan elfojtott ásítás, a feladás, a lemondás, a halogatás, most nincs más csak a tapintás, ízlelés, mindent elsöprő vágyakozás, tévedés, felvillanó és elúszó képek és te és semmi, semmi, semmi más. A szemem előtt foltok cikáznak. Szédülök.