Néha csak ülök a szobámba, és a semmiből egyik pillanatról a másikba rám tör egy érzés. Egy ilyen "minden rossz" érzés. És akkor csak fekszem, és bámulom a plafont, és a könnyeim olyan gyorsasággal szöknek a szememből mint egy patak a hóolvadás után. Aztán hirtelen elsötétül minden, szorít a mellkasom és csak túl akarom élni. Csak egy kicsit akarok boldogabb lenni. Csak annyira, hogy elhiggyem lehet még jó minden; hogy van még remény arra, hogy felszáradjanak a könnyeim.