Tudom, hogy milyen, ha olyan kicsinek és jelentéktelennek érzed magad, amennyire csak lehet, és ez hogy tud fájni belül olyan helyeken, amikről nem is tudtál. És mindegy, hogy hányszor csinálsz új frizurát, vagy hányszor mész edzésre, vagy hány pohár Chardonnay-t iszol a barátnőiddel. Az ágyban minden éjjel aprólékosan végiggondolod, hogy mit rontottál el, vagy hogyan érthetted félre a dolgot, és hogy hihetted akár egy rövid percre is, hogy boldog voltál. És néha még meg is győzöd magad arról, hogy észhez tér, és becsönget hozzád. És ezek után, bármilyen sokáig is tartott, elmész egy új helyre, és akikkel találkozol, visszaadják az életkedved, és a lelked apró darabjai egyszer visszaállnak, és a zavaros idők, azok az esztendők, amik így elmentek, lassan kezdenek elmosódni!

Képzeld el a remegést. Ahogy a szádba harapsz, hogy ne remegjen.
Aztán képzeld el, ahogy másvalaki harap a szádba. Remegve.

“

Szeretnék lenni, de nem
Ezen a fotón csak a szemed látszik, meg a
pléd,
amibe csavarva ültem én is, egyébként
meztelenül,
egyszer. Amikor néhány napja véletlenül
összefutottunk egy szórakozóhelyen, végig
erre,
a képre gondoltam – te közben illedelmesen
érdeklődni
próbáltál a mivanvelemről, vagy valami
más, közepesen
érdektelen dologról. Ha jól emlékszem, nem
válaszoltam, de aztán hazafelé annyi
eszembe jutott,
hogy semmi. Mit mondhattam volna? Hogy
egy szentimentális közhely szeretnék lenni a
szádban?
Már hajnalodik. Ha lenne tévém, most
bekapcsolnám.
Vagy épp ki. Ülök, a szoba üres, fehér fala
ilyenkor lesz kék. Mint akinek a szájába
ment
egy szőke hajszál és képtelen szabadulni
tőle,
csak ez jár a fejemben. Van ilyen. Hogy
rájössz,
hogy semmi. És állsz és szédülsz és
hallgatsz,
vagy ülsz 5:43-kor egy kanapén egyedül, egy
másik plédbe
csavarva, közhelyeken rágódva. Olyan
csöndben,
mint aki arra ébred, hogy ötvenhét éves,
süket,
polinéz gyöngyhalász lett, aki egy fotóba
szerelmes,
és valaki lélegezzen helyette, mert fölötte
nyolc méter.
”

Simon Márton

Néha csak ülök a szobámba, és a semmiből egyik pillanatról a másikba rám tör egy érzés. Egy ilyen "minden rossz" érzés. És akkor csak fekszem, és bámulom a plafont, és a könnyeim olyan gyorsasággal szöknek a szememből mint egy patak a hóolvadás után. Aztán hirtelen elsötétül minden, szorít a mellkasom és csak túl akarom élni. Csak egy kicsit akarok boldogabb lenni. Csak annyira, hogy elhiggyem lehet még jó minden; hogy van még remény arra, hogy felszáradjanak a könnyeim.

Fáradt vagyok. Fáj a fejem. Nem akarom ezt. Nyugalmat akarok. Félek. Nem tudom mit akarok. Aludni akarok. Beszélgetni akarok. Veled akarok lenni. Hiányzol. Nem akarok félni. Nem akarok rettegni. Nem akarok elnyomott lenni. Nyugodt akarok lenni. Erős akarok lenni. BOLDOG akarok lenni.

Te vagy a befejezetlen mondat, én a pont pont...

Nagyon Boldog Karácsonyt Kívánok minden kedves követőmnek, látogatómnak! :)