Nagy István Attila: Válasz

Hiányzol.
Az életemből,
az ágyamból,
a vonuló felhők futásából,
az ébredő nap első sugaraiból.
Hiányzol a tárgyakból,
amelyeket megérintek,
hiányzik a tükrömből az arcod,
a csészéből a teád,
a mosolyod,
az ölelésed,
hiányzanak messze lóduló terveid.
Nem vagy mellettem:
kattognak a vonat kerekei,
hi-ány-zol,
hi-ány-zol.
Valamikor így voltam én is –
szólal meg a telefon.
Nehéz csönd nyomja a szívemet.