“Ez nem törölköző, ez a pulóverem, amibe beletörlöd az arcod, pedig rajtam van. Ez nem pont így volt, de emléknek így is elég. Ez nem szép, ez csak egy lilafoltos cigarettapapír, hagymát vágtam mielőtt sodortam, lila hagymát, ez az égő lila semmi. Ez nem az agyam, ez az instant kávé, ez nem az éjszaka lesz, csak majd kikapcsolom a monitort. Ez nem csend, csak a polcra dobált könyvek gerincét olvasgatom hátradőlve. Ez nem az, hogy tényleg nem vagy itt, hanem csak mondjuk kimentél előre, mert mindjárt kész a fürdővíz, én meg mondtam, hogy jövök rögtön, de ezt még, amíg vetkőzöm, meghallgatom. Valami zenét. Ez mondjuk annak a szövege. Illetve nem pontosan, de versnek így is elég. Ez nem is zene, ez csak valami, amit vetkőzés közben magamban mondogatok, olyan halkan mintha csak a lila szám remegne a túl sok úszástól. Ez nem vers, ez a szembe házról – bontják vagy épül – a szélben elszabadult hét emeletnyi zöldes, műanyag védőháló, belegabalyodtam. Ezeket mondom, miközben a gerincedre, a meztelen hátadra gondolok, és valamire, ami mint egy befejezetlen mondat, be nem váltott ígéret, most már mindig lesz köztünk. Aztán meg arra, hogy ha védőháló, miért nem véd meg semmitől.”