Mikor a szemébe nézel, s tudod, hogy ez nem olyan mint régen, mert a köztetek lévő kapcsolat lehetetlen. Mikor ránézel és arra gondolsz mikor megcsókolt és megölelt, és szép szavakat súgott neked, de tudod, hogy már nem lesz többé ilyen. Nem öleli át a tested, nem csókolja a szád, nem simítja a bőröd és talán ő is akarja, de nem lehet. Mikor rád mosolyog, de már nem úgy mint régen egy forró csók után. Most nem úgy, most csak talán örül, hogy lát, de a mosolya mögött már nem ez van, mint azelőtt. Csak nézitek egymást és megfagy a levegő, csak ölelnéd és csókolnád, és elmondanád, hogy hiányzik ha nincs veled, de nem lehet. Kirohannál, hogy üvölts, mert nem lehet a tiéd. Csak összekuporodva ülsz, és hallgatod őt miről beszél, figyeled őt, a mozdulatait, a szemét, a bőrét, a karját, amivel nemrég még téged ölelt, és a szívedbe mar a fájdalom, mert az a szem már nem fog úgy rád nézni, mint azelőtt. Már nem túrhatsz bele a selymes hajába. Már nem érint heted a bőrét. Már nem csókolhatod a száját. Már nem. Soha többé!!! De mikor utoljára érintett, ölelt és csókolt azt nem felejted el, egyetlen percet sem felejtesz el abból, amit együtt töltöttetek, és ha csak rövid időre is, és még ha titokban is melletted volt, a tied volt még ha nem is egészen,de bele sem gondoltál, hogy ez az utolsó csók, az utolsó ölelés. Talán akkor jobban magadhoz szorítod,vagy hevesebben csókolod meg, ha tudod, hogy ez az utolsó alkalom. De nem gondoltad végig, féltél és iszonyúan fájt. Mit kellett volna tenned? Miért engedted el? Már csak a kérdéseid vannak, amelyekre annyiféle választ adhatnál, de nem találsz megfelelőt. Nem tudod mi lett volna, ha…. Talán semmi, mert a sors dönti el, hogy kihez ad hozzá, és hogy kit vesz el tőled… Már csak a ropogásokat hallod, a szíved ezer apró darabra tört. Talán így kellett lennie ha az eszedre hallgatsz, az volt a helyes. Más életkor, más célok, más légkör, más múlt, más jövő, de vágytok egymásra. A szívetek egymásért kalapál, boldogok vagytok együtt, de ez hosszú távon elég? Tudnátok élni egymásért és egymásnak? Hoznátok áldozatokat egymásért? És a legfontosabb: megérné?Nem tudod, csak abban vagy biztos, hogy beleszerettél, és hogy akarod úgy ahogy van mindenestől,bármilyen nehéz lesz, akarod,és neked több vesztenivalód van. A szíve szerint veled lenne, de az esze ellenkezik.De ő, bármilyen nehéz is, az eszére hallgat. Nem tehetsz ellene semmit. Nem öregedhetsz tíz évet, nem végezhetsz el három iskolát, nem vehetsz házat, autót, nem szerezhetsz tapasztalatot. Nem teheted. Pedig megtennéd érte. Érte mindent. Nem tudod mit hoz a sors. Talán egyszer valahol, valamikor, és lesz még egy ölelés. Ennyi, vagy talán több? Nem is sejtheted. Csak az időre vársz, hogy az majd segít, és eldönt mindent. De még mindig fáj. Látnod kell. Senki sem tudhatja körülötted, hogy megveszel érte, csak kopognak széthullt szíved darabjai,és csak a remény marad. A remény, hogy egyszer csörög a telefon: “Hiányzol!”

 

…becsaptuk a szülőket hogy egymás mellett aludjunk 

mindenre megesküdtünk csak hogy egymás mellett maradjunk..

Sose sírhatsz ha fáj!

“Ez nem törölköző, ez a pulóverem, amibe beletörlöd az arcod, pedig rajtam van. Ez nem pont így volt, de emléknek így is elég. Ez nem szép, ez csak egy lilafoltos cigarettapapír, hagymát vágtam mielőtt sodortam, lila hagymát, ez az égő lila semmi. Ez nem az agyam, ez az instant kávé, ez nem az éjszaka lesz, csak majd kikapcsolom a monitort. Ez nem csend, csak a polcra dobált könyvek gerincét olvasgatom hátradőlve. Ez nem az, hogy tényleg nem vagy itt, hanem csak mondjuk kimentél előre, mert mindjárt kész a fürdővíz, én meg mondtam, hogy jövök rögtön, de ezt még, amíg vetkőzöm, meghallgatom. Valami zenét. Ez mondjuk annak a szövege. Illetve nem pontosan, de versnek így is elég. Ez nem is zene, ez csak valami, amit vetkőzés közben magamban mondogatok, olyan halkan mintha csak a lila szám remegne a túl sok úszástól. Ez nem vers, ez a szembe házról – bontják vagy épül – a szélben elszabadult hét emeletnyi zöldes, műanyag védőháló, belegabalyodtam. Ezeket mondom, miközben a gerincedre, a meztelen hátadra gondolok, és valamire, ami mint egy befejezetlen mondat, be nem váltott ígéret, most már mindig lesz köztünk. Aztán meg arra, hogy ha védőháló, miért nem véd meg semmitől.”

Álmomban énekeltem egy furcsa dalt neked. A valóságból nem maradt más, csak egyedül én veled. Nem vártam semmi mást, csak hogy reggel is így legyen. Nem értettem, és most sem értem, miért múlik el.