Holnap hajnalig ébren őrizzük álmunk...

Nekem kell ez az arc, ez a száj...kicsinál!!!

Talán igaz, amit mondanak. Mindig lesz egy ember, akin sosem tudod majd igazán túltenni magad. Nem számít, hogy hány jobb emberrel találkoztál, akik jobban bántak veled, és akik jobban szerettek, az agyad hátsó zugában mindig ott lesz az az ember, akit teljesen sosem tudsz elfelejteni.

Legyen ünnep az égben, és ünnep a földön,
már engem rég nem érdekel,
pedig égnek a gyertyák, s a könnyem kicsordul:
Miért, miért nem lehetsz itt közel?

Egész biztos soká megmarad a hó, a szív mit rajzoltam még látható.

Séta a parkban karácsony éjjel, hópelyhek szállnak ránk.

Fehér karácsony úgy vártunk rég!

Ich liebe Wien

Még is ott vagy velem
Ugyanúgy, mint régen
A lélegzeted épp úgy érzem
De ha kérdezek, senki nem felel.

Visszahoz egy régi perc, megidéz egy fénykép, míg csak élnem kell sose lesz másképp. Ugyanaz a fájdalom, ugyanaz az érzés, az a búcsú szó amivel elmész. Nem számít, hogy hány év messzeség, az a perc ma sem múlt el még.
Teli voltunk élettel, szabad volt a szívünk és én úgy hittem sose kell félnünk. Hova lett a boldogság, hova a sok álom és ami nincsen már miért kell hogy fájjon?!

Itt az éjjel és te nem vagy már velem, hogy fogd a két kezem úgy mint régen; és ha hívlak tudom senki nem felel, csak egy elfelejtett dal sír a szélben.

Nem kell játék, cukorkák, az van csak, hogy vágyom rád; s nem titkolom lásd, rajtad kívül nem kértem mást!

Már nincs mosoly az arcon csak könnyek, már nincsenek pillangók csak üresség, már elszállt minden boldog pillanat, már nem szebb az ébrenlét az álomnál.