...-Szeretsz?
-Nem.-jött az egyszerű felelet s felnézett az előtte álló világosbarna tekintetével, mely érdektelenséget s nyugalmat tükrözött.
A lány szemei megteltek könnyel, ajkai megremegtek majd reszkető testtel utat engedett szívfájdalmának, s azok bánattal telve ólomként hullottak mellkasára, melytől lelke még nehezebbé vált.
-Sajnálom....-suttogta remegő hangon, kezét az ajkaihoz emelve, majd fájdalomtól megtelt tekintetét elszakította az oly hőn áhított arctól. Tudta, hogy nem ő tehet róla, még is magát okolta a történtek miatt. S most, hogy tisztában volt a fiú érzéseivel, még most is magában kereste a hibákat, amiért ezt a feleletet kaphatta.
Tudta, hogy ez lesz. Mégis az érzés elviselhetetlen volt számára. Lassan elhátrált a padtól. Nem tudta mit is tehetne ezek után, minden reménytelennek tűnt számára. S ami eddig rózsaszín ködbe burkolódzott, az most feketén tükröződött vissza a szemeiben. Vége lett számára mindennek, nem bírt tovább ott maradni, futásnak eredt.
A fiú egyedül maradt a késő őszi délutánon, a padon kuporogva. A lány már rég eltűnt, de ő még sem eredt utána.
-Nem a te hibád.- tekintett fel az égre s egy elsárgult falevél útját követte tekintetével, melyet a szél lágy táncba vitt, s abba az irányba repítette , ahol a lány eltűnt. -Egyszerűen....csaknem szeretlek.-suttogta a szélbe...