Mondanom kell valamit. Nem hiszem, hogy tiszta előtted. Szerelmes vagyok beléd... Oltárian, fájdalmasan szerelmes. Amit teszel, ahogyan gondolkodsz, ahogyan mosolyogsz, amikor látlak, izgatott leszek...Úgy érzem magam melletted, mint eddig még soha..

Sötét haján vízcseppek ragyogtak, halvány borostával borított állán apró gödröcske látszott, amely kisfiús karaktert adott amúgy szigorú arcának, és azon kaptam magam, hogy elveszek a tekintetében.

Mi nem leszünk barátok utána sem, mert nem lesz utána, és nem voltunk barátok előtte sem. Mi csak szeretők voltunk, valakik, akik összetalálkoztak véletlenül, és nem tudtak egymás mellett érintés nélkül elhaladni. Mi nem fogjuk egymást utána keresni, mert valahányszor a te számodat hívnám, ott lesz bennem az a dac, hogy ha nem hiányzom, miért is keresselek, és te sem fogsz hívni, mert már nem lesz jelentősége a nevemnek a telefonodban, ha megmarad egyáltalán a számom. Érted? Mi ott leszünk egymás múltjában, és csak nézzük majd azt az ajtót, amit olyan erővel vágunk be, hogy a szíved is beleremeg majd, de nem fogjuk újra kinyitni, mert nincs miért, mert ebből nem lesz heppiendes történet, még csak szerelem sem, ebből nem lesz semmi, csak te, meg én vagyunk, egy teljesen véletlen érintésben..

Szereted őt, ugye ? Ez csak egy egyszerű pszichológia kérdés. Nem egy név, csak úgy, megemlítve. És mégis hirtelen valaki eszedbe jutott.

Esti fény a Piccadilly-n nem kápráztat el,
De elmondani nem tudom, mert mindezt látni kell.
Elröpült a néhány nap, s máris búcsúzunk,
Good-bye London, talán még viszontláthatunk.

Egy utazás emléke végigkísérhet egész életedben. Minden egyes nap eszedbe juthatnak azok az esték, a hosszú séták, a hajókázás, az új barátok, a mosolyok, a könnyek, a nevetések. Érezheted az emlékek halk szavait, a napsugár lágy simogatását. Fényképek fölött gubbasztva visszagondolhatsz mennyire más volt akkor minden, mennyivel könnyebb volt boldognak lenni és mennyivel jobbnak tűnt az életed.

saját